fantázia

... Már reggel furcsa hangulatban indult a nap. Hiába az estét övező várakozás, minduntalan a múltba kalandozott a gondolata. Este, a tükör előtt sikerült csak figyelmét újra a jövőre irányítania.

Elégedetten nézegette magát. Blúz, miniszoknya, szandál. Sikerült azt a hangulatot hozni, amit szeretett volna: felületes szemlélő számára egy elegáns, picit kacér nő. Ahhoz már jobb megfigyelő kell, hogy észrevegye: alatta semmi sincs. Melltartót, bugyit évek óta nem hordott már. Ha ráfeszült a blúz a mellbimbójára, jól kirajzolódott benne a karika, amitől anno annyira félt...
 
Kíváncsi volt a férfira. Sokat leveleztek, de képet még nem látott róla. Bízott benne, hogy az este jól fog végződni, remélte, hogy a férfi megpróbálja lefektetni. És ő persze oda fogja magát adni, és bármit meg fog adni a férfinak, amit csak szeretne. Mint már régóta, mindenkinek.
Hirtelen fantomfájdalom hasított a lábába. Meg is lepődött, rég nem érezte már a hiányzó ujjai helyén ezt. Szinte csodálkozva nézegette a csonkokat, és újra a múltba merült. Előtörtek az emlékek...

Ahhoz a bizonyos naphoz hosszú út vezetett. Szerelem volt az, de nehéz, néha fájdalmas szerelem. Az a férfi mindig sokat akart, és néha semmit se adott. De amikor igen, az mindent feledtetett. Örök második volt, a férfi titkos élete. Tőle kapta a karikákat a mellébe, azt a bokaláncot, amit még mindig hordott, tőle kapta a legnagyobb gyönyört, és a legmélyebb fájdalmat is. És neki adott oda magából egy darabot.
Hamar rájött, hogy a férfi szeretne tőle valamilyen végletes és visszavonhatatlan gesztust. Egyszer, amikor szóba került, azt mondta, hogy megfelelő lenne, ha levágná a nagylábujját. Elsőre persze megijedt az ötlettől, el se tudta képzelni, hogy ilyesmit csinálna magával. Aztán telt az idő, több szó nem esett köztük az öncsonkításról. De nem felejtette el, nem tudta elfelejteni.
Egyszer, már később, arra gondolt, hogy talán segít, ha szembenéz a félelmével. Írt egy novellát, amiben a rabszolga hősnő - hogy szerelmét bizonyítsa - megcsonkítja magát, és a levágott ujját ajándékba adja urának. Nehezen ment az írás. Maga is meglepődött, mennyire azonosulni tud azzal a rabszolgalánnyal. Mire elkészült, valami megváltozott benne. Már nem félt, sőt, egyre inkább vonzotta a gondolat.
Hónapok teltek el. A kósza gondolatból megfontolás, később vágy, aztán elszánás lett. Mire ide jutott, ezerszer is végiggondolta, hogy az egész további életére megbélyegzi magát, de már ezt se bánta. Minden nap az járt a fejében, hogy mekkora örömöt fog okozni a szerelmének, de előre elmondani mégse merte. Már csak a bátorságát kellett összeszednie. Úgy tervezte el, hogy meglepetés lesz. 
A módszert hamar kigondolta: hentesbárd volt a konyhában, használni is szokta. Összekészített kötszert is, de aztán mégse mert nekikezdeni. 
Kapóra jött, hogy közelgett kedvese névnapja. Ez adta meg a végső elszánást. Sok-sok hónapnyi küzdelem után úgy döntött, nem vár tovább.
Odakészített mindent, levette a papucsát, és kézbe vette a bárdot. Egy picit próbálgatta még a mozdulatot, aztán, nehogy elszálljon a pillanat, vett egy nagy levegőt, felemelte, és lecsapott.
Hatalmas fájdalmat várt, de ahogy az első pillanat elmúlt, meglepve tapasztalta, hogy nem is annyira rossz. A látvány volt csak furcsa. Kézbe vette a levágott ujját, és úgy nézegette, mint valami idegen dolgot. Aztán, ahogy a lábára nézett, az a meglepő gondolata támadt, hogy így, nagylábujj nélkül mennyivel szebb, kecsesebb. Hirtelen támadt elhatározással lerúgta a papucsát a másik lábáról, és ahogy egymás mellett nézte a lábait, újra a bárd után nyúlt. Nem gondolkodott, csak lecsapott még egyszer.
Lassan múlt el a pillanat varázsa. Ahogy magához tért, kijózanította a látvány, folyt a vére mindenfele. Bekötözte magát, de ekkorra már a fájdalom is visszatért. Nekiállt volna összetakarítani, de az első lépésnél majdnem elesett. Aztán óvatosan, összeszorított szájjal csak rendet csinált. A levágott ujjait egy tányérra tette, és összegömbölyödött a fotelban. Rázta a hideg.

Peregtek tovább az emlékek a tükör előtt. Az elragadtatás a kedvese arcán... Napok, hetek, amíg újra megtanult szépen járni... A szakítás... Utána férfiak sorban: egyiktől se kapott sose annyit, mint tőle... Ahogy szép lassan változott az élete, ahogy rátalált arra, ami számára teljességet adott, másokban megbotránkozást keltett... 

És most újra a tükör előtt áll. Újabb férfi, már nem is számolja. De ma ismét gyönyört fog adni, és ez jó, ettől boldog. Ha kap is valamit, az még jobb, de nem számít. És valószínűleg ez a férfi is megkérdezi, hogy mi történt vele, és neki is elmondja a szokott választ, ami - bár a férfit ki fogja elégíteni - a lényegről semmit se mond. Hogy semmit se bánt meg, hogy büszke magára. De ezt nehéz elmagyarázni.  

Hiszen az élete így teljes...