'Keresztül-kasul az életemen'

A szép nő és a jó bor-hajnali jegyzet férfiaknak :)

 A jó bor "jó borságában" fontos szerepe van többek közt a bor fajtájának, származásának, és a palack küllemének is.
A palack, a dugó, a címke-minősége, anyaga, állaga, formája- a palackot rejtő nemes nedű szempontjából olyan, akár a szép női testen a
ruha-elsősorban az alsónemű- a ruha alatt rejlő formák és domborulatok szempontjából.
 Vegyük például a dugót. A jó bor számára létfontosságú a jó dugó, a legjelentősebb pillanat mégis az, amikor megválsz tőle, kiszabadítva az értékes tartalmat a palack fogságából, a dugót kitekered és gondosan félreteszed (mert a jövőben is hasznos lehet), ezzel te magad változol dugóvá :), ajkaiddal (vagy egyéb tagjaiddal)
hatolva a jó bor (illetve a szép női test) rejtelmeibe.
 Aki többre értékeli a nő státuszát, származását, külső cicomáit-ékszereit, ruháit- valódi nőiségénél, az hasonlatos ama balga borgyűjtögetőhöz, akinek polcán megannyi
nemes származású és esztétikus küllemű borospalack porosodik. Fennhangon dicséri borai kiválóságát, de valójában nem az ízért és hangulatért, hanem a címkéért
szereti őket.
 Fontos a jó bor fajtája, hírneve, a palack külleme, miként a szép nő származása, státusza, avagy külső cicomái sem mellékesek; a jó bor "jó borságának" valódi fokmérője végsősoron mégis a tartalom. A bor igazi értékét színe, íze, illata, hangulata adja, miként a nő valódi szépsége és nőisége is arcában, tekintetében, testének lankáin
és domborulatain, csókja ízében és ölelése forróságában keresendő.
 A jó bor arra való, hogy megigyák, miként a szép nő sem pusztán a szem gyönyörködtetésére, hanem a szerelmi beteljesülésre született.
A női test minden emberi élet forrása, mely a te éltető nedveid által teljesíti be valódi küldetését.
Szerelmi beteljesülésed jó esetben megelőzi a női testben való gyönyörködésed. Ha gyönyörködés nélkül, bármilyen hozzád méltatlan nővel "beteljesülsz", hasonlatossá válsz az alkoholistához, aki számára a legócskább, legrosszabb bortól gyorsan lerészegedni is beteljesülés.
A nőiség adta élvezetet öncélúan és mértéktelenül habzsolni, a bort válogatás nélkül, a bódult eszméletvesztésért vedelni- lelketlenség.
Szép nőnek és jó bornak egyaránt lelke van. 

*Így ballagtam
*
 Ballag már a vén diák, továáább, továáább, továáább! Egymás vállára fonódó,  az erős koranyári napsütéstől barna kis kezek, rózsa, szegfű, tulipán, nárcisz, pénzcsokor, luficsokor, műcsokor- Kicsilány csak úgy roskadozott az utálatos, nagy, nehéz virágcsokrok terhe alatt, melyeket családjától, barátoktól, és nem utolsósorban szerelmétől kapott.

A ballagási felhajtás végtelenül unalmas, kényelmetlen az ünneplő,  iskola, család, barátok, szerelem-minden! Semmi se érdekelte Kicsilányt ebből az egészből, csak Fűtőfiú. Fűtőfiú az iskolában dolgozott- barnásszőke, szép és üres, vagy huszonöt éves, biciklivel jár, van egy német juhászkutyája, a könyvtárban pedig csak meséskönyveket olvas.                                            Annyira mégse lehet üres, ha lejár a könytárba, és meséskönyveket olvas…                                 

Hol lehet most Fűtőfiú? Nem érdekli senki, csak Fűtőfiú. Se a fárasztóan bárgyú, utálatos ballagási ének, se család, se barát, se szerelem, semmi.

Egymás vállára fonódó,  az erős, kora nyári napsütéstől barna kis kezek, rózsa, szegfű, tulipán, nárcisz, pénzcsokor, luficsokor, műcsokor- legszívesebben megtépné, szétdobálná és összerugdosná őket, különösen azt a vörös rózsacsokrot! Leszaggatná olcsó fekete szoknyáját, melyen a napfényben jól láthatóan csillognak a műszálak, letépné magáról kényelmetlen, fehér nyári felsőjét, már csak a fehér melltartópántja világítana barna bőrén, na meg a csipkés, fekete combfix maradna rajta (a hőségre való tekintettel nem vett harisnyát), de ez annyira szép és olyan jól áll, kár lenne elszaggatni.

Így ugrálna, lubickolna a lassan levitorlázó virágszirmok közt, mint egy meghibbant tavasztündér, és bevonná őrjöngésébe a Fűtőfiút is, aki még a ballagás alkalmával is ugyanazt a funkcionális munkaruhát viseli: festékfoltos, sötétkék nadrág, világoskék, ujjatlan izompóló- különös egy ruhadarab! Így még élvezetesebb lenne levenni róla ezt az egész ruhakölteményt, a fizikai munkától oly eszményien tökéletes  férfitest e szánalmas, ócska börtönét,  ezt a mocskos, büdös hacukát, letépni róla úgy, ahogy van, gyémántfogakkal, éles macskakörmökkel őt magát is ízekre tépni , hogy szép teste cafatokra hulljon, a cafatok rózsaszirmokká változzanak és simogatva pörögjenek végig Kicsilány  sima és kemény mellein,  < melyeknek simaságával és keménységével a legszebb rózsaszirom sem vetekedhet>, végigsimogassák valószínűtlenül vékony derekának és kerek csípőjének hullámvonalát, végül besimulhassanak puha combjai közé, és megcsókolhassák, megérinthessék, körbecirógathassák rokonukat, a rózsaszirmot formázó meleg női ölet,mint Danaét az aranypénzek.

Fűtőfiú, ugyan mi fűtenivaló van ezen az iskolán ilyenkor, amikor a könnyű, nyári ruhát is alig lehet elviselni? De Fűtőfiú most is csak tesz-vesz némán a hátsó lépcső és a kisudvar között, vödröket emelget, és csavarokkal babrál, zárakkal bíbelődik, rá se hederít a szebbnél szebb, friss és harmatos diáklányokra, ebben az illatos virágtengerben csacsogó és nevetgélő, tizennyolc éves kis tündérekre.

Kicsilány iskolaszekrénye a folyosó egyik legrejtettebb zugában állt az 'alvégen' –ahogy kedélyeskedő  kémiatanárom mondaná, pedig csöppet se szívderítő látvány az a szekrény-némán, komolyan, sötétbarnán guggol a sarokban, mint egy koravén, sértődött kisgyerek, még a zárat is lerázta magáról nagy duzzogásában.

Ott, az „alvégen" mindig félhomály van. Kicsilány gyűlölte a baljósan villogó, búgó hangú, jégfehér fényű neonlámpákat, ezért ösztönösen a félhomályban álló, magányos kis szekrényt választotta magának.
A folyosó egyik legrejtettebb zuga ez, örökös félhomályban.                                               
Kicsilány egyszer oda is hívta Fűtőfiút valamilyen ürüggyel- elromlott a záram, vagy mi, és mikor Fűtőfiú letérdelt a szekrénye elé, azt méregette, hogy melyik pózból tudna a legnagyobb élvezettel hátulról belecsókolni Fűtőfiú nyakába, hogy ajkaival épp csak érinteni tudja a füle mögé kanyarodó, barnásszőke hajszálakat. Ez  volt az egyetlen igazán közeli élménye Fűtőfiúval, ezek mind ostoba kamasz-ábrándok- eszednél vagy, normális vagy? Ki is rúghatnak, és őt is! De ez régen történt. Azóta elmúltál már tizennyolc éves, felnőtt ember vagy, szabad ember lettél, sza-bad-em-ber-let-tél!
Itt, a ballagási körmenet közepén, kisurranhatna a hátsó kapun, át az aulán, le a betonlépcsőn az udvarra, ahol Fűtőfiú dolgozik. Senki se venné észre, ez az utálatos ballagási csinnadratta eltart még egy ideig, emeletre föl, emeletről le, Erőltetett menet. Radnóti gimnázium, hiába, a név kötelez...Szülei, barátai és szerelme úgyis a harmadikon várnak majd rá, a csokrokat pedig le tudja vágni az alagsorban, úgyis virágokkal és csokrokkal van elárasztva az egész… Miért ne léphetne ki gyorsan a körmenetből? Mosdóba kell mennie, rosszul van. Úgyis épp a mosdó mellett van a hátsó udvar, sima ügy.                                                                                                              
Senki se tette szóvá, hogy Kicsilány kiszaladt a mosdóba. Gyors mozdulattal az aulán át a kisudvarra-honnan ez a merészség?-, az aulán át a kisudvarra nyíló betonlépcsőn áll Fűtőfiú, csak egy mozdulat lenne benyitni hozzá, Fűtőfiú úgyse fog tiltakozni!

Fűtőfiú nem tiltakozik.
Kicsilány fénykönnyes, odaadó tekintete Fűtőfiú tekintetét követi, de ennél még jobb lenne, ha...biztonságosabb lenne, ha...ah, nincs is ennél szebb, a gyönyörű ajkaid közt érezni szorosan, szép egyenletesen, látni akarom közben az arcod, az arcod, a nagy, ártatlan szemed, a duzzadt, piros ajkaid közé, arcod felé, nyakad felé, melleid felé…                                                                                 
Szétfröccsen a szikkadt, agyagos kisudvarra, a lilára, sárgára, kékre vörösre, rózsaszínre mázolt játékokra, az iskola faláról lemállik a festék, a szikkadt, agyagos kisudvar eltűnik, Kicsilány  pityergő kisiskolásokon lépked, szemei lába elé szegezve, véres hajcsomókon gázol, apró, fényes, mozdulatlanul rámeredő gombszemeken, tátogó, pici szájakon, aztán eltűnnek a kisdiákok, kezei közt tartja Fűtőfiú sápadt, verejtékes arcát, rámosolyog, Fűtőfiú visszamosolyog rá azzal a furcsa, féloldalas mosolyával.

Összeborulnak, megcsókolják egymást. Kicsilány műszálas, fekete szoknyáját langyos kis fehér pöttyök tarkázzák, Fűtőfiú véletlenül beletenyerel, egy újabb furcsa, féloldalas mosoly, lesimítja a szoknyát, helyére kerül a sötétkék nadrág, aztán Kicsilány is fölkerekedik, elindul fölfele a kisudvar betonlépcsőjén, Fűtőfiú babrál valamivel, dolgozik tovább. Ettől kezdve soha többé nem néznek egymásra.                                                                                        Kicsilány mezítláb szalad a forró betonudvaron, vissza az iskolába, talpa alatt már a folyosó jólesően hűvös kőkockáit érzi, a fehér pöttyök odaszáradtak műszálas, fekete szoknyájára. Mossa, sikálja őket a csap alatt, arca ragyog a boldogságtól, más lányok is benyitnak a mosdóba, őszinte csodálkozással, és egy kis fölényes undorral vizsgálgatják, miféle igénytelenség ragadhatott Kicsilány szoknyájára.

Érettségi szünet.
Nem is nagyon lesz már alkalom, hogy Fűtőfiú és Kicsilány láthassa egymást.                       
Csak az érettségi kiosztásakor látja Kicsilány a Fűtőfiút egy pillanatra, lesütött szemmel a kőporos falhoz lapul, puhán sompolyogva, mint a macska, ha pástétomszagot érez. Most se néznek egymás szemébe, csak érzik a másik közelségét, mint valami különleges színt, vagy illatot, de nem vesznek tudomást egymásról, óvatos léptekkel osonnak tovább, ki-ki a maga dolgára. Az iskola bezár, és- mint minden évben most is-
 megkezdődik a nyári szünet.

*Sárga keramitkockák
*
 Lebetonozott belsőudvar, hátul fekete csigalépcső,   az udvart óaranysárga keramit szegélyezi. Lépkedek a keramitkockákon, ropog a lábam alatt a cement állagú törmelék, mint amikor halkan kismadarakra lépünk. Pihés tollú, riadt szemű, eltátott csőrű madárfiókákon lépkedek, hallom a lábam alatt a finom, apró csontocskák egyenletes ropogását. Földszinti lakás, vagy 4 méteres belmagasság, beázástól sárga plafonok, a sarokban ormótlan madárkalitka, szanaszét szóródó citromsárga tollpihék, benne egy kopott, saját tollait tépkedő kis kanári árválkodik.

A rabmadár gazdája különös, sosem hallott tájszólással beszél, ami még állatiasabbá teszi merész vonalú, durva arcát. Okos, fekete szempár, széles, tiszta homlok, előreugró fogmeder. 
Recsegő, nyikorgó faágy, bútorok a nyolcvanas évek stílusában, állott, mégis kellemesen édeskés műbőrillat, ami a két ízléstelen és szakadozott, hússzínű fotelből árad. Ez a ‘80-as évek-illat keveredik a kanári savanykás, sárga bűzével.

 Ahogy az ókori görögök-parancsolja. Vajon honnan tudta, hogy az ókori görögök is így? Nincs nálam az eperízű síkosítóm. A hűtő oldalsó polcán, ahová a gyógyszereket, vazelint, miegyebet rakosgatja az ember-csak egy ragacsos szemcseppes üveg  árválkodik, alján gyanút keltő, zavaros üledék.

 Egy Petri vers jut az eszembe: előveszem a LEHEL feliratú, rozsdás szélű hűtőszekrényből a kocka alakú sütőmargarint. Fagyos, sárga csíkot kanyarítok belőle a rozsdás konyhakéssel. Itt minden rozsdás? A rozsdafoltok a margarinba keverednek. “Vajon enni is fog még abból a vajból?”

 A saját tollait tépkedő kis kanári bűze csapja meg az orrom. Forró, izgalmas test simul a hátamhoz, puhán, hosszan a hajamba csókol, ez csöppet sem illik a helyzethez. Hullámozni kezdek, velem hullámzik a beázott plafon, ringatózik a LEHEL feliratú rozsdás hűtőszekrény, a fémes szagú, hideg konyhakés, felettem köröz a madárkalitka, nem fáj semmi, nem érzek mást, csak valami magas lázhoz hasonlóan tompa, halványsárga, forrón bizsergető szédülést.

Öltözünk.

  A kalitka elé guggolok, benyúlok, hogy megsimogassam a kanárit, az erőtlenül az ujjamba csíp.

Valami különös rokonságfélét, baráti összetartozást érzek a kopott, saját tollait tépkedő kis rabmadárral.

Lebetonozott belsőudvar, hátul fekete csigalépcső, az udvart óaranysárga keramit szegélyezi.  Lépkedek a keramitkockákon, ropog a lábam alatt a cement állagú törmelék, mint amikor halkan kismadarakra lépünk.

*Csókok, meztelencsigák*

 Igéző, fekete pillantása és gyöngyfehér fogsora uralkodik az arcán- a szép fogakat én mindig szerettem.(Sokat tudnak, és sok mindent titkolhatnak ezek a fekete szemek- mintha füstbe nézne az ember, vagy üres kútba.)
A langyos, puha combjaim közé süllyeszti a kezét, hát ezért fektetett hanyatt. Hogy én ennyitől megriadjak, felsikítsak, vagy ne adj isten...pofozkodni kezdjek, ennél azért  tapasztaltabb és kalandvágyóbb harcos volnék...
A nyelv. A férfiak nyelve. Puhán meleg, nyálkás, meztelencsiga-szerű képződmény. 
Két nyelv egymásba gabalyodása, illetőleg a férfi és a női nyelvé,- alapesetben-ezt már csóknak nevezhetjük. Mennyi dallam, kép és költemény magasztalja ezt a nyálkás meztelencsiga-szerelmet. A csigák is összefonódva szeretkeznek.

 A keze nagyon jó helyen van itt, a lábaim között-a szép kezeket is szeretem.
Hasra fordít-mintegy kijózanítólag- nedves, csigás hajfürtök csapódnak a hátam közepére.
Az én hátam, az én hajam, az én combom. Az égvilágon semmije sincs egy meztelen, hanyatt döntött emberi lénynek-csak combja van,  csak hasa, melle, válla van, szánalmasan kiszolgáltatott, csigaszerűen csupasz teste van csak,  mégis övé a világ összes tudása, ereje és hatalma- a meztelenség minden élet forrása,   a meztelenség maga az élet!

Lusta, puhán telt  combom és az ügyes, csillámlóan barna kéz úgy tűnik, jó párost alkotnak.
Finoman érzéki ez így, nem olyan bántóan direkt, mint helyből a csöcs, a segg, a fasz, vagy a pina.
Lehunyom a szemem, botsáskaszerű, fehéresre szőkített hajú lányt képzelek a velem szemközti masszázságyra szép, csillogó fürdőruhában, éppen olyat, mint aki a parton mellettem napozott. Végigsimítok az engem masszírozó, fénylően barna kézen, egészen a vállig, aztán vissza az ujjakhoz, az ujjak is könnyedén kötnek barátságot, nem csak a nyelvek.

Megint hanyatt fordít, csaknem teljesen meztelenül. Nézem, szakértelemmel vizsgálom a mellem, a hasam diszkrét kis domborulatát. Gaia vagyok, a földanya, Éva vagyok, az első vénuszi teremtmény, kagylóból született isteni erőm van, a  képesség, amit birtoklok-
legalábbis-isteni.
Szeretem nézni, ha valaki az eszét veszíti miattam. Néhány röpke percre egészen el tudom venni az eszét- egy darabka isteni adottsága ez minden női lénynek.
Hanyatt fektetett megint, hisz hátulról a bugyimba hatolni nem is lett volna egészen elegáns, bár a fogakkal, a kezekkel, és azokkal ellentétben, akik eszüket veszítik miattam, 
az eleganciát én sose szerettem.
Benyúlni, alányúlni, hogy mást ne mondjak, megujjazni....innen már csak egy lépés a kebelszex, 
a fausztozás, a kényszerfrancia...rosszul vagyok ezektől a kifejezésektől.

Szakértelemmel betalál az ujja, nem matat az ígéretesen titokzatos, meztelencsiga-szerű  síkosságban, mérnöki pontossággal rábök a csiklómra, tudja hol van, és vélhetően büszke is erre a tudására. 
 
Végigsimítani a fehér nadrágján, érezni a formáit-kellemesen élvezetes, és a fehér felületen  az én karom is barnábbnak tűnik. Milyen ostobán naiv, milyen döbbenetesen hiú tudok lenni! Hiú és naiv, naivan hiú- kéz a kézben jár e kettő nálam.
Matatok a sliccgombja körül, ebből még bármi kisülhet...Matatok a sliccgombja körül; milyen kár, hogy vannak körülöttünk. Félő, hogy  gépiesre, szakszerűre, rutinosra sikeredhet így  ez az egész kis jelenet-rutinosan üres, üres, üresen gépies, rutinos, szakszerű, üres, kevéééés!!!
Ennél most több kellene nekem, nyilván neki is.

Nagy dolgokat akarok! Eget rázó, felkavaró eseményeket!  Fényes mélységet, kánikulát és csapást,  szédületet, az akarat elvesztését...

“A szenvedély legtöbbször nem más, mint veleszületett FEGYELMEZETLENSÉG.”

Fegyelmezetlen vagyok. Minden tekintetben, téren és időn kívülien, megszállottan, kirobbanóan, elsöprően fegyelmezetlen.
Az idő a legjobb, legősibb fegyelmező tanár. Az időt -többek között-órákra bontjuk, az órákon belül pedig vannak az úgynevezett pillanatok. A pillanat szubsztanciális jellemzője, hogy elmúlik egy szempillantás alatt,  bár önmagával nyilván semmi se magyarázható. 

 Habzsolom az igéző, fekete pillantását, most gondolkodom először el azon (már megint milyen naiv vagyok), hogy a pillanat és a pillantás milyen közeli rokonok.
Mond valamit, de ezt én nem értem, könnyebb arabul csókolózni, mint érteni arabul.
Létezik egy nyelv, amit mindkettőnk nyelve szavak nélkül is könnyedén megértett.
Létezik egy nyelv, amin hellyel-közzel szavakkal is ki tudom fejezni magam, ha nagyon muszáj, és ő is megérti, ha nagyon muszáj.

I’m- so -sorry, but I have to go now,- the time is up-, and he’s waiting for me...
Mennem kell, ne haragudj, várnak rám, lejárt az idő.

*Hogy eljussak az ablaktól az ágyig*

Dél van-közli komolykodva a közrádió. 
Más ilyenkor már könyvel, ás, vagy adatrögzít.
Lehetnék egy banki senki, árulhatnék eperfagyit, 
vagy intézhetném a csőcserét- lehetnék én is csőcselék. 

De mi még csak most ébredünk...
Nesz-és meztelenül húzom el a függönyt,- úgyse lát be senki-,
mondjuk így meg nekem lehet elöl-hátul belátni,
de különben a mi szerelmünk "az csak olyan baráti”,
az előnyös szemszög nálam sose szempont.
Ütvefúró, állvány, lapostető (ű-vel se kellemesebb),
térfigyelő, férfierő, a teraszon hervadt virág
-ennyi ablakomból a világ.
Csüggesztő látvány a hegesztő kőművesbrigád,
mégis teljes reggeli merevséggel ölelsz hátulról magadhoz,
"pedig már dél van." 
És megint más alsónadrág gyűrődött alám az éjjel,
adódna a rím, hogy kéjjel.
És fülembe megint más hang duruzsolja áhítattal,
mint reggeli imát,
feküdj hasra bébi, úgy szűkebb a ...
látóterünk.

Kopott konyhakredencemen háromnapos sütemény,
Add ide most. "Egy tízesről" nem kell feladóvevény.    
Megint háttal simulok rád,mint Krisztus a keresztfára,  
Na de hogyhogy itt maradtál mégis egész
éjszakára?