mesemondok

A bejárathoz érve végképp elkedvetlenedtem, mellkasom elnehezült. Szorongás fojtogatott, ha olyanfajta lennék, sarkon fordultam volna, hogy azonnal elslisszanjak.
Csengőgomb, kopogtató nem volt az ajtón, ezért nagy elánnal bezörgettem, érintésemtől a hatalmas tölgyfaajtó nyikorogva feltárult. Képtelennek éreztem rá magam, hogy kéretlenül belépjek, inkább megköszörültem a torkom, beskáláztam és hangosan szólítgatni kezdtem a ház urát.
Semmi.
Féllábon egyensúlyozva az ajtó mögé kukkantottam, a hajlék légköre mérhetetlenül vonzott, ezért tovább merészkedtem.
Sehol senki.
Bensőmben rohamosan oldódni kezdett a feszültség, már-már megnyugodtam. Nem kellett volna.
A fürdőszobába lépve ráébredtem, hogy aggodalmam nem volt alaptalan, ott állt előttem teljes valóságában, mindösszesen egy a derekára csavarintott törölközőben.
Nyitva felejtettem a számat, akkor úgy tűnt véglegesen.
Hiába, szívdöglesztő a pasas.
-Megjöttél?!-fordult felém-Egy órát csúszik a megbeszélésem, szaladj, hozd a pálcát, még befejezhetjük a tegnap elkezdett büntetésedet!
-De...
-Igyekezz! Megköszönni ráérsz utána is.-ahogy a tükör felé fordult már nem láthatta durcás arcomat, borotvájának monoton búgása pedig elnyomta a belém fojtott ellenvetés kitörését.
-De a seggem még úgy fáááj...Uram...
És már szaladtam is kifelé, hangtalanul húztam be magam mögött a hatalmas tölgyfaajtót.
Néhány szisszenéssel később elhelyezkedtem az úszógumival megspékelt vezetőülésen, és egyetlen reményem már csak a jobb talpamban volt: tövig nyomtam vele a gázpedált...áúúú...elvégre mindenkinek lehet halaszthatatlan rohannivalója.
A büntetés pedig már úgyis ki van szabva, nemde?

..avagy utazás egy sublélekben..

Eljön, nem jön el, latolgatom a szeret, nem szeret analógiájára, majd belátom, hogy gyerekesen viselkedem. Persze, ha hozzávesszük az önáltatással vegyített bűntudatot, és a lelkemben furán szurkáló fájdalomszerűséget, akkor érthető. Hiába is akarnám semmisnek tekinteni a múltból előszivárgó emlékeket, ez varázsütésre nem fog menni.
Ma reggel nyolc harminckor landol a gépe. 
Most éppen nyolc harmincat mutat az utasváró órája. Próbálom irányítani agyam ezer szálon futó kusza programjait, de iszonyú nehezen megy az összpontosítás. 
Két éve nem láttam Őt. Az eltelt két év alatt igyekeztem elfelejteni, és mindent, ami az elvesztéséhez vezetett.
De miért ment el, ha most így kéretlenül visszatér? Közel állok az őrülethez.
Nyolc ötven. A gép utasai lassan szállingóznak az önműködő üvegajtón keresztül, minden ki-becsukódás felér egy elmebomlással, idegesen próbálom lenyelni a torokgombócaimat, ez legalább leköt pár percre.
Kilenc tizenöt. A kifelé csordogáló emberfolyam már apadozik. 
Kilenc harminc. Az utolsó utas is átvergődik az üvegajtón. Az erősebbik felem határozottan irányít: ne találgass, csak fuss el innen!
Mégsem jött el.
Gondolattalanul indulok a parkoló irányába. Beülök az autóba és pár percig csendesen a kormányra hajtom a fejemet.
-Ne fordulj meg, csak hajts hazafelé!-kemény, rég nem hallott hang utasít a hátsó ülésről. Meglepődöm, ahogy minden agy-, és szívszorító rossz érzés elszáll belőlem egy pillanat alatt. Úgy érzem magam a közelségétől, miként egy fuldokló érezheti magát, amikor egy erős, biztonságot adó kéz ragadja meg, végre. Eltűnt az elmúlt két évre jellemző fájdalmas hiányérzet, eltűnt és cseppet sem hiányzik.
A lakásba érve még mindig nem merek megfordulni, pedig iszonyatos energiámba kerül betartani, hiszen a látványára vágyom. Vágyaim hadserege kemény csatát vív az engedelmességemmel, majd a szememre kötött kendő minden kérdést eldönt. Hátrafogja a kezeimet és a tarkómat simogató, szabályos lélegzetéből érzem, hogy tökéletesen uralkodik magán, mint aki mérnöki pontossággal tervezte, és hajtja végre akaratát. A csuklómra kerülő bilincs hidegségétől megborzongok, túlságosan szorosra zárja, ám még így sem tud olyan maradandóan a húsomba vágni, mint az a bilincs, amelyet évekkel ezelőtt a szívemre csatolt.
-Vágytál már erre? Valld be, hogy csak erre vágysz!
-Igen..Uram..
-Nem kell más.
-Nem.
Elsodornak az események, amelyeket most már Ő irányít. Beszívom a bőre illatát, élvezem az érintését és hálaimát rebegek, amiért újra együtt lehetünk.
Azelőtt folyton az egymás iránt érzett, ijesztő hőfokú szenvedély ellen küzdöttünk, nem is akárhogyan. Mígnem egyszer csak egyedül találtuk magunkat, egymástól távol. Így még szörnyűbb volt a lét.
Most már itt van. Itt vagyunk. Minden, ami akkor történt a feledés dögkútjába vész.
Hozzáhajolok és nyelvem hegyével finoman végigcirógatom nyakának ívét, egészen a fültőig, így fejezem ki határtalan elégedettségemet.

Végre véget vetettek a szinglilét minden bújának-bajának.
Most már életnagyságú gumipasit is lehet venni.
Csak beteszed az ágyadba a műpacákot és hibátlan házasságfeelinghez juthatsz.
Tök hollywoodi a cucc, kefélni ugyan nem tud, viszont ötféle hangfekvésben horkol, büfög és szellentget :D 

Arra gondoltam, hogy megalapítom végre a Nők Felszabadítási Frontját.
Tudom, hogy ezt olvasva sok pasi olyan torokhangot hallat, mint egy veszett kutya és már-már hátsólábával vakargatja a fülét. 
Semmi baj fiúk, nektek is jut néhány szelet a tortából :* 
Az első és legfontosabb célkitűzés, hogy a "gyengébbik nem" megnevezést, felváltanánk az "orgazmushalmozó nem" titulussal. 
A cél érdekében kötelezővé tennénk a következő vaginalátogatási programot:
-szöszölős tantra-szex, 4-5 alkalom/hó
-szilaj falhozbaszós kéjkaland, 2-3 alkalom/hét
-muff becsípi a lompost, 1-10 alkalom/nap(némi orálozással fűszerezve).
A következő célkitűzés a "tüzes vadmacska" külső fáradságmentes elérésére irányul. Ennek megvalósítása érdekében bevezetendő napi feladatok pasasunk számára:
-narancsbőrmentesítés: hát, fenék és combmasszázs(nem markolászás, MASSZÁZS!!)
-étkeztetés: naponta háromszor finom falatok elkészítése, meztelenül, kiskötényben, olyan elől golyó-,hátul seggkivillantósban(seggcsipkedés elviselése főzés közben)
-tálalás: a pasasunk bőrfelszínéről(kockahasáról) való jegeskávé, fagylalt, tejszínhab, stb. nassolása(Szex és New York nézése közben)
-no sport!!, maximum az első célkitűzés számadatainak kétszerezése, háromszorozása.
A szabályzat fejlesztés alatt áll, javaslatokat a bővítésre és a csatlakozó aktivisták jelentkezését a szerkesztőségbe várjuk "emancsipácsió II." jeligére.
Nőtársaim, lépjünk szövetségre, amíg a klimax le nem fáraszt!! ;) 

Az írásaim kapcsán számtalanszor megkaptam már, hogy férfigyűlölő vagyok. 
Sokszor karikatúra jelleggel felnagyítok hibákat, de nem vagyok feminista, egyszerűen vérszívóskodom. Van honnan merítenem, ez van :P  
Állati régen volt egy pasasom, az volt a hitvallása, hogy az igazi férfi az órájáról és a csajáról ismerszik meg. A sorrend nem véletlen, dicshimnuszokat bírt zengeni karékéről, s ha valaki még meg is dicsérte a szerkezetet, hát az igazi holywoodi érzést keltett benne. Más számára ez egy eszköz, segítség a mindennapokban, ám neki az óra képviselte a valakiség egyik alaprekvizitumát.
Sokan hosszú évekig keresik az élet értelmét, helyüket a világban, idolokat és isteneket, ő megtalálta mindezt egy egyszerű kis szerkezetben.
Szex közben is viselte az órát, volt egy olyan elméletem, hogy szoros kapcsolatot ápol erekciója az imádott tárggyal. Nos, ha nekem elméletem van első dolgom rutinból ellenpróbát csinálni..a zuhany alatt(csak ilyenkor vette le).
A puding ellenpróbája az evés, az óra ellenpróbájának eredménye pedig a puding lett, mint állag.
Rövid úton törölt felhasználónak minősítettem a pasast.

Imádom a férfiakat, de imádom őket tövisekkel szurkálni...aki beleakad és még jajgat is hozzá, az ne jöjjön a málnásomba ;) 

Valahogy még mindig megtud lepni az a tény, hogy a legtöbb pasas leragad a fotókukkolásnál, és ettől kezdve az összes agyi kapacitáshoz szükséges vér leáramlik a lába közti kisagyi szekcióba.
Mivel a farkukon sajna nincs szemük, így már nem láthatják, hogy csajszit keresek, méghozzá a párommal.
Általában átlépek ezen a történeten, de most a kisördögöm egy kis gonoszkodásra csábított.
Itt ülök és nézem a fickó adatlapját, ellegelésztetem a szememet az izmos, szőrrel dúsan meghintett felsőtestén.
Ekkor átvillant valami az agyamon, és bár hülye ötletekért nem kell átkopognom a szomszédba, ez a mostani túltesz mindenen.
Megosztom a kérést az izompasassal(+szőrös).
Ahogy a válaszlevelére várok testemből kifut a vér, nem csupán a kezem, lábam, de valamennyi porcikám megdermed közben, levegőt sem kapok, és ami a legfurcsább: nem is igénylem.
Szinte kívülről látom magam, ahogy roggyantan, légvétel nélkül ülök, a monitorra meredve, és a kívülről bámuló énem biztat közben: ne add fel, mindjárt küldi..mindjárt küldi!
Jézusom! Megjött a levél!
Ekkor már a szemem sarka finoman tikkel, kilógó nyelvemről a nyál csendesen rácsöppen a klaviatúrára.
Kibontom..
Elküldte a faszos képét!! (vááájemszijem...váájemszijem)
Ez ugyan nem egy vagina, de legalább elenyésző a méretkülönbség:-P

Elnyúlt a képzeletbeli kanapémon, és bevallotta, hogy nem ért minket nőket.
Megnyugtattam, hogy nem is teheti, hiszen gyökkettő koherencia van a tetteink és az ésszerűség között. Én sem szoktam érteni magam.
Mi nők, amolyan egyszemélyes Univerzumok vagyunk, tele fekete-lyukakkal, meglepetésekkel, nagy kérdőjeleket hagyva magunk után a minket megfejteni vágyókban. Egyik percben még kéz a kézben ugrándoznánk a mezőn, a szőke heNcegünkkel, a másikban már lecsesszük őt a jó nagy semmiért, hozzáteszem jogtalanul.
Következetlenek lennénk? Lehet, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy sokszor azt sem tudjuk mit akarunk. De azt nagyon.
Erről egy viccféle jut eszembe, de a leírtak fényében akár tanmeseként is funkcionálhatna:

A morc kismalac sétál az utcán.
-Rohadt meleg, rohadt napsütés, rohadt autók, rohadt emberek! Bárcsak minden köddé válna!
(...)
-Rohadt köd!!

Cél nélkül tekeregtem a külváros sötét utcáin.
Épphogy csak alkonyodott, amikor autóba vágtam magam, ezidőtájt pedig már éjfél felé járkált az óramutató, de cseppet sem érdekelt.
Nem érdekelt merre hajtok, csak tapostam a gázt, felcsavartam a hangerőt, és átadtam magam a letargiámnak, na meg persze egy szál spanglinak, már nem az elsőnek.
Talán, ha az elmúlt 24 órában láthattam volna, vagy csak egy szikrányi életjelet küldött volna magáról, akkor nem ámokfutok bele az éjszakába.
Félkézzel fogtam a kormányt, nyújtózkodtam, de így is alig-alig értem el a mobilom, amit az anyósülés előtti szőnyegre száműztem némasága miatt, mintha a szerkentyű egy hangyányit is tehetne róla, hogy nem hív. Semmi jel.
Csak a műszerfalon villogott egy gomb, de az kitartóan, az éhes benzintanké.
-A fenébe!-kétségbeesetten néztem végig magamon, egy ultrarövid szoknya, leheletnyi blúzzal, és alul semmi. Mezítláb.
Ez volt az estének az a pillanata, ami szíven ütött, majdhogynem effektíve, mégis szenvtelenül hátra copfoltam mézszőke hajamat a tükörben, és a benzinkútra hajtottam.
A késő éji óra ellenére néhány előnytelen megjelenésű pasas bámult rám, szájtátva.
Ha kifogásolnivalót kerestek rajtam, hát találhattak is, kedvükre.
Épp igyekeztem végiglábujjhegyezni a flaszteron, egyensúlyozva, hogy minél kisebb bőrfelület érintkezzen az olajos-mocskos talajjal-inkább kevesebb, mint több sikerrel-amikor egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögött.
-Látom neked már nincs szükséged a lábaidra, én azért még tudnám használni őket erre-arra. Ez a nyári-trend nem valami steril, nem gondolod?
Ha az előző meglepetésemet a majdhogynem szívszélhűdéssel jellemeztem, hát íme a befutó, a dobogós, ettől valósággal lemerevedtem.
-Úgy emlékszem abban maradtunk, hogy otthon vársz, amíg jelentkezem!
Csak néztem őt, s bár látványa kéjesen simogatta lelkem, testem nem lazult.
Olyan érzésem támadt, mintha egy ugrásra készülő tigris delejezne.
Hirtelen az ölébe kapott és gondoskodóan az autójába ültetett, majd ő is hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét.
-Szép lassan vegyél le minden magadról, dobd a hátsóülésre és kösd be magad, hazaviszlek!
Erre sem válaszoltam, vártam, hátha ad még néhány instrukciót, hátha kiderül számomra, mi vár rám a továbbiakban.
-Hallottad mit mondtam?!-kérdezte, majd a választ meg sem várva elindult.
Csendesen vetkőzni kezdtem, az ablakon beáradó lámpafényben fürdött a testem, élveztem a sebességet, a betóduló menetszél simogatását, a hangszóróból lüktető zenét, élveztem a mellettem ülő férfi kezét a combjaim közt.
Néhány perc múlva már a lakásban folytattuk, a szenvedély hevétől szokás szerint átrendezve az egész szobát.
Kezem, lábam az ágyhoz kötözte és szabadjára engedte az addig pórázon tartott perverzióit, a végtelenségig nyújtva együttlétünket.

Hajnalodott, az ébredező napsugarak megcsillantak a sarokban lévő pókháló selyemnél is finomabb száljain. A pók fel-alá szaladgált, nagy sürgés-forgásban volt, valami lusta kis bogarat sikerült befognia.
A kétségbeesett vergődéstől szakadtak a gyémántfényű fonalak, de a pók csodálatos művészetével szinte észrevétlenül kiigazította a hálózatot.
Eközben egy pillanatra sem veszítette szem elől prédáját.

Az aprócska, ám annál hangulatosabb belvárosi lakás magányában játékos énem újfent elszabadult.
A zenegépből áradó, táncra csábító ritmusok ébresztették fel, ahogy nyers hús illata az alvó oroszlánt.
Eleinte csak meztelen lábaim vették át a ritmust, majd megállíthatatlanul kúszott tovább a csípőmre, érzéki mozdulatokat csalva ki belőle.
Őrületes, vad táncba kezdtem, agyam kizárta a külvilágot, nem létezett más csak a ritmus és én..én és a ritmus.
Öntudatlanságomba merülten nem hallhattam, ahogy kulcs fordul a zárban és belép a szobába, majd keresztbe vetett lábakkal helyezkedik el az ajtó mellett álló fotelban.
Pördültemben esett rá a pillantásom, lénye visszarántott a valóságba, lakás, szoba, fotel, és Ő, az én imádott Uram.
Szemeiben öntelt büszkeséget láttam, azt sugallva: kedvemre való ribanc, az enyém.
-Táncolj még nekem!-szólt hűvösen.
Szó nélkül mozdult a testem. Táncoltam neki.
A kedvencét, egy ördögi keringőt, egy keringőt az ördöggel.